Mertezazélet

A másnaposságot jól jelző állapot: zúgás-búgás, zsongás, zsibbadás, enyhe látászavarok, szédítő fejfájás... hogy csak a fejhez tartozó mellékhatásokat említsem. Koordinációs zavarok. Hullámzó bélmozgás. Cakumpakk egy élő halott. Egy hosszú péntek éjszaka utáni szombati lelkiállapot: soha többet nem iszom! Alkoholtilalom. Hülye, aki iszik. Én is az vagyok.
Jó lenne, ha a tükör torzítana, de nem teszi. A kíméletlen valóságot mutatja: borzalmasan nézek ki. Jó lenne azt hinni, hogy ennyire rosszul látok, de még azt sem mondhatom. Egyszerű a képlet: mocskosul beittam és mocskosul másnapos vagyok.
Minden porcikám fáj. Vajon milyen úton tévedtem haza? Vajon mikor? Vajon kivel? Még érzem a számban a vodka ízét. Egy harmadik fogmosás biztosan nem árt. A cigit sem kívánom. Ha kívánámm, sem jutnék sokra, mert valahol valamikor hazafelé elveszthettem. Telefon. Sms van. Nem is egy. egészen pontosan kettő.
"A mosolyod őrjítő."

"Akkor ötkor randi, el ne felejtsd!"

Bazmeg. Ettől féltem. Az ismeretlen eredetű sms-től. Mégis ki? Ohh... a vodkanarcs tulajdonosa. Vagyis annak a piának az átmeneti tulajdonosa, ami végül nálam landolt, az őrjítő mosolyom miatt, hahh... És az a valaki, aki valószínű hozzám hasonlóan el lehetett ázva, miért akar másnaposan randizni?
Igazán leszokhaték már erről... A vodkanarancsért cserébe, persze, hogy ismerkedhetünk akciókról. Mert ez annyira szánalmas. Jó poén a szitu. De most minek úgy csinálni, hogy meghívtalak, most akkor holnap randizzunk, őrjítő a mosolyod, annyira jól nézel ki, olyan okos vagy, bírom az intellektuális nőket, tényleg hiszel a horoszkópokban? Amúgy pénzzel foglalkozom, nem szeretem a rövid távú kapcsolatokat, nemrég lett vége egy nagyon hosszú szerelemnek, de tudod, ha mással boldogabb, akkor minek boruljon el az agyam? Áhh szóval te is elhagyott szerelmes vagy? Ja, hogy te vagy az aki dobott, te ilyen szabadelvű csaj vagy? Nekem bejönnek ám az ilyen saját utat járó nők, az annyira imponáló, de azért nem viszed túlzásba, ugye? Jól van, jól van, ne harapd le a fejem, látom te tényleg nagyon a saját lábaidon állsz. Majd változni fogsz ám, még van időd, fiatal vagy, én már...

Na most akkor egy harminckörüli löki belém a szépet, hogy így, meg úgy és hamarjában a fél élettörténetét párhuzamba állítja az enyémmel, kiderül, hogy szinte egymásnak vagyunk teremtve, és mennyire jó, hogy találkoztunk. Igaz, hogy törjük a magyart, egyikünk részegebb, mint a másik, az exem velem szemben ül és én érte vagyok oda, nem is tudom miért szakítottam vele, talán azért mert kibaszottul megijedtem attól, hogy fiatalon vagyok túlságosan szerelmes és nem akartam méginkább az lenni, mert mi lesz, ha vége lesz, mivel én minedennek a végét keresem. Végül én csináltam neki egy véget. Kegyetlent, fagyosat. Filmszakadást.
Tömi belém a szépszavakat, talán mást is tömne, látom rajta, az exem meg engem néz. Ja, iszom még egyet. De inkább most egy Martini koktélt. Jéggel. Elvitelre. Ne kérdezd. Tessék itt a pénz, ne fizesd, nem akarom. Ha a vodkanarancs is kötelességgel járt, akkor most én hadd kötelezzem le magam. Nem vagyok furcsa, csak nem szeretem a csereakciókat. Ezért ezt. Nem vagyok az a típus, aki piaburgató, szédítős szövegű péntek esti szinglipasikkal akarja lekötni az életét.
Őrült vagy, tudsz róla? Te kis lázadó. Kikérsz egy pohár koktélt és hazasétálsz vele. Nagyon eredeti. Annyira szép vagy! Tudom, hogy nem akarod, hogy hazakísérjelek, de félnék, hogy bajod esne, olcsó dumának tartod? Nem akarok tőled én semmit, hidd el, egyszerűen csak szeretnélek megismerni, értem én, hogy szereted még a régi szerelmedet, jó-jó nem régi... hidd el nincsenek hátsó szándékaim. Holnap szeretnélek látni, de nem olyan randifélén, csak egy kávé vagy fagyi, esetleg egy séta, jó idő van már, talán kirándulhatánk is...Egy csók már hátsó szándék? Tényleg.

Este hat. Nyolc nem fogadott hívás.
Nekem ne mondja senki egy szombati hajnalon,-mitán magamba burítottam egy kisebb csoportra való alkoholt és szétkenődött a röpke félóra alatt összedobott sminkem- hogy szép vagyok. Mert az vagy hülye. Vagy engem néz hülyének.

Talán túl fáradt, hogy összerakosgassa a puzzle darabjait. Annyira sok kis forma terül el előtte, hogy már a látvány is megrémíti. Egy-kettő darabka már hetykén hever az orra előtt, de a többi kilencszázvalamennyi még pofátlanabbul tornyosul a szőnyegén. Istenigazából utál kirakózni, de a barátai azt javasolták, hogy ezzel kapcsolódjon ki, mert hű de el lehet vele lazulni... de ő nem érti, hogy hogyan lehet száz számnyi hangyafasznyi darabkával ellazulni!? Miután pedig egy órájába telt egy felhőrészlet részletének öt darabját összeilleszteni akkor már nem is akarta érteni. Magához ragadta a hamustálat és kíméletlenül beleszívott a cigijébe, aminek mellékhatásai kissé megszédítették. Elgondolkodott a kirakóson. Kibaszottul idegesítette, hogy olyan sok darabka hever előtte. Nem volt stratégiája. Nem szereti a terveket, talán ezért idegesíti a puzzle. Neki az érzései súgnak mindent, nem tud logikusan gondolkodni. De ráerőltették és most itt ül szombat este, egy kinyúlt melegítőben, amiben úgy fest, mint egy elcseszett rapper és a stratégiát keresi, amivel túljuthat azokon a hányingerszürekbőrszín viharfelhőkön. A Sangriája is rohamos fogyásnak indult. Szombat este. Nem a törzshelyén múlatja az időt. A sok ember között. A széthullot darabokon ücsörög, felhőket analizál...és kibaszottul ideges. Körülötte csak darabkák hevernek és a szarkupac közepén talán ő a legnagyobb darabka. Kurvára elege van már ebből a semmilyen állapotból. Mert most semmilyen. Ő is, a környezete is, a kedve is, az élete is...Senkije és semmilye nincsen. Semmit nem tud felmutatni. De azt mondogathatja, hogy ő bizony mindig megmondja a tutit, küzd a kérdésekkel, nem törődik bele semmibe, egyszóval: harcos. Ja, kibaszott nagy harcos. Magányos farkas. Persze, persze, megbecsülik ezért és hátba veregetik, "hejj de bátor húzás volt ez tőled"... de ezeken kívül tényleg nincsen semmije. Régen azt hitte, hogy elérhet valamit a saját útjával, ha nem lesz olyan, mint az átlag. Így nem fogta magát vissza.

Arra hagyatkozott, amit tanított neki az anyukája. Küzdjön, ha kell egyedül, fáradtan. Az utolsókig. De ő fáradt. Sőt. Belefáradt. Elgyötört. Ha valaha is azt hitte, hogy könnyű a saját utját járni, akkor hatalmasat tévedett. Nehezebb, mint bármi más a világon. Saját úton, saját szabályokkal, az ő világa a nagy világban. Hát kibaszottul nehéz ezt összehozni. A dolgok sehogy sem akarnak klappolni. Már maga sem tudja, hogy a rendszer hányszor omlott össze és utána hányszor kellett magát a földről felkaparni. Valahogy viszont mindig sikerült újraépülnie és ez az amiért nem csüggedt el soha. Ám, ahogy mondani szokás előbb vagy utóbb...

Talán minden eddiginél több ideje hever a semmittevés időhúzó almában. Befészkelte magát. Sem ötletek, sem spontán próbálkozások nincsenek. A hév elhagyta. A gondoloatai is mintha felszínesebbé váltak volna. Hmm..puzzledarabkák. Hát nem szörnyű az életedet darabokban látni!? Úgy nézni őket, mint a moziban a filmeket. Történetek. Múlt. Melengető emlékek. Kínzó pillanatok. Ott hevernek a szemed előtt, méltatlanul az értéükhöz. Ők lent. Szétszéledve. A test nélkülük hasztalan.

Kopogás zökkenti ki a félholt test tulajdonosát az elmélyült bagózásból.

- Hy. Gondoltam megleplek. És nézd mit hoztam...Sör. A kedvenced.

- Köszi. De mégis honnan tudtad, hogy itthon vagyok!?

- Be sem engedsz? Kitaláltam. Nem hiába vagyok a barátnőd!

- Aham...ja, gyere be. A nappaliba menj.

- Azt a leborult... mi a büdös francot csinálsz?

- Kirakózom. Azt mondták jót tesz. Amúgy is le vagyok eresztve mostanában, gondoltam egy kicsit talán kikapcsol.

- Segítek. Látom nem nagyon haladsz.

- Ne! Légyszi. Tudod... most ez így kell nekem. Terápia. Egyéni. Egyedül akarom megcsinálni.

- Baj van?

- Nem értem miért vagy itt.

- Mert átjöttem, mert gondoltam talán beszélnünk kellene. Vagy ilyesmi.

- Nem kell beszélnünk. Bevallottam, hogy tapló vagyok. Nem értem mi mást akarsz még. Nem volt elég. Akarsz jelenetet is rendezni megint? A múltkori pont elég volt, köszönöm.

- Hogy lehetsz ennyire önző...?

- Oh...ezt vártam. Tudod, te aki minden megmozdulásomban magad látod és a te lelki világodat...nos kicsit furcsa ezt hallani tőled. De, ha így gondolod, akkor az vagyok. Jaj, ne sírj kérlek. Ne kezdd megint a fájadalmadat négyzetre emelni!

- Te egy kibaszott érzéketlen ember vagy!

- Hah...igen, köszönöm. Még valami? Nem veszed észre, hogy mást sem csinálsz csak pocskondiázol. De évekig azért elviseltél. Ezt nem értettem múltkor sem. Egyszer csak robbantál. Erre szerinted mi mást reagálhatnék? Ha ennyire szar voltam és vagyok is, akkor inkább hagyjuk a kettőnk kapcsolatát. Nem akarom, hogy szenvedj.

- Ilyen könnyen megy neked?

- Nem megy könnyen. A látszat néha csal. Te pedig mindig a látszatnak hittél. Látod a darabkákat? Valahol ott vagy te is, azt hiszem. Meg a darbkádnak azon darabjai, amelyek szétestek akkor, amikor robbantál. Nem vagyok érzéketlen. Csak gyenge. Piszkosul nehéz. Utálom a puzzle-t.

- Szép szavak.

- Nem kell hinned. Gondolj amit akarsz. Ha a szemedben kurva vagyok, mert egyszer nagyon fontos volt az életemben a szerelem és kiélveztem minden pillanatát, hát legyen. Önző is lehetek és gyáva és érzéketlen...de hazugnak ne nevezz! Soha. Vannak titkaim, igaz. De nem vagyok kétszínű.

- Elhagytad?

- El.

- Mekkora egy hülye vagy te!

- Az is. Tudom. Menj el.

- Ő igazán szeret.

- Tudom.

- ja, egyébként... a felhők...a darabok nem illenek össze.

- Az életem...

- Mi van?

- Majd megnézem.

Na nem. Ez már tényleg sok neki. Pedig igyekszik távol tartani magát a gödröktől. Egy időben tény és való, hogy vonzották a balhék, önszántából mászott bele kétes kimenetelű ügyekbe, kezdettől fogva bűzlő kapcsolatokba. Kellett neki. Mindent meg akart tapasztalni a saját bőrén. Volt, hogy tudta, amit tesz rossz és rosszul is fog elsülni, de mégis belevágott, mert érezni akarta milyen pofára esni, milyen hibázni és milyen a mélybe kerülni egy ostoba döntés miatt. Volt benne félelem. Az ismeretlentől. És főleg akkor félt, amikor leterítette a saját hülyesége és a csapdából nem tudott szabadulni; amikor egyedül volt és csak magára számíthatott; amikor nem látott kiutat; amikor egy mókuskeréknek érezte a napokat; amikor erősebbnek vélte a világot önmagánál. Sérült-e? Hahh... a nyomait érezni a hangján, a tettein. Ahogy él, ahogy működik. A lényében érezni minden súlyos napot, minden elhibázott lépést.
Akarta tudni milyen egy olyan emberrel lenni, aki nem szereti, csak a testét kívánja, nem kíváncsi az életére, csak azt akarja, hogy lefeküdjön vele és boldoggá tegye. Nem hitte, hogy ő erre képes, ő, aki mindenbe érzelmet visz és, akinek minden lépését az érzelmei vezérlik; és mégis tudott "együttélni" egy ismereletlennel, megszokta a némaságot, kedvére való volt, hogy nincsenek kötöttségek, nem kérdezgetik és nem szabályozzák. Csak dugtak. Majd vége lett. Olyan hamar, mint ahogyan elkezdődött. Egy téli, fagyos délutánon.

- Nem szeretlek. Nem köt hozzád semmi. Nincs miért veled maradnom. Ennyi idő pedig túl sok már egymás mellett...vagyis, hahh...egymás mellett?! Milyen ostobán hangzik...még azt sem tudom, hogy a testvéredet hogyan hívják, neked meg fogalmad sincs milyen színű a szemem. De tudod a bugyijaim színét és tisztában vagy azzal, hogy mitől leszek libabőrös. Én tudom, hogy nem szereted a szűk alsókat, mert szorítanak. Legyen vége. Igyunk meg egy kávét és köszönjünk el egymástól. Örökre. Tudsz ebben a városban valami jó kávézót?

- Láttál már olyan színt, olyan árnyalatot, amit nem tudtál igazán meghatározni? Amire nem tudtad, azt mondani, hogy zöld. De kék sem volt. A kettő között valahol. De türkiznek sem lehetne mondani. Mondd, láttál már ilyet?

- Igen. Talán.

- Mindig akartam mondani...hogy...hogy ilyen a szemed. Valamikor barna, egészen sötétbarna. Néha mézszínű. Aranybarna. De aztán máskor zöldes... Legyünk egy pár.

- Nem tudnék a barátnőd lenni. Nem is akarok. Egymásba botlottunk és olyanok vagyunk, mint két piszkos ruhadarab a sok tiszta holmi között. Mocsokká tettük egymást. Éleztük az életet, elvártuk egymástól, hogy ne érezzünk semmit. Ezt is tettük. A következő utcában az a kis kávézó az jó hely?

- De én...

- Akkor ne kávézzunk. Nem jó ötlet. Egészen addig jó volt minden, amíg nem kértél arra, hogy ünnepeljem veled és a családoddal a születésnapod. Mégis...hogyan gondoltad!? Oda megyek én, akivel jókat hancúrozol és bemutatsz úgymint: ő az én közeli ismerősöm, akinek olyan meghatározhatatlan színű a szeme. Tényleg ésszerű ötlet volt. Nem tudom, hogyan képzelted el... Az első ember voltál az életemben, aki megkért arra, hogy ne akarjam szeretni. Megtettem. És egy ócska ribanc lettem melletted. Ez nem szomorú történet, egyikünknek sem kell sírnia. Nem hagyjuk el egymást, mert soha nem is voltunk együtt.

- Inkább beszéljük ezt meg. Nem tehetjük azt meg, hogy úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna közöttünk.

- Részemről most vitattam meg a dolgokat. Ezt nem érdemes boncolgatni. Szex volt. Jó volt. Boldoggá tettük egymást. Testi szerelem. Nem más. Tudod mennyire undorító dolognak tartottam előtte ezt?! És mit mondogattam?! Én soha nem leszek képes erre! De... megtettem először, majd másodszor. Könnyű volt nem szeretni téged mert, amikor megismertelek senkit sem szerettem. Nem volt kedvem emberek közt lenni. Névtelenséget akartam, anonimitást. Tudod...

-Esik az eső. Tudom, hogy szereted, menjünk le az esőbe és sétáljunk.Tudod most szinte feketének látom a szemed. Tiszta latyak minden. Úgy érzem sorsszerű ez az eső most.

- Ezt hogyan érted?

- Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy van jelentősége. Esőben kivirulsz. Így fogok rád emlékezni. Egy bolondos meghatározhatatlan színű szemekkel rendelkező lány, aki a tél közepén durvul az esőben, csontig ázig. És élvezi. És nem kell neki a szerelem...

Ennyi volt.

Engem egyszerre ejt ámulatba és kétségbe az élete. Hiszen... egy olyannak embernek, mint ő, nem létező fogalom a nyugalom, kínzóak a mindennapok, unatatja az egyszerűség; állandóan újra vágyik, a lágy szellőben, a friss esőben akar szárnyalni. Nem szemben akar haladni az árral, hanem saját áradatot akar gerjeszteni, alkotni akar, valami mást létrehozni, annak ellenére, hogy a csúcsra akarna törni. Nem tudja visszatartnai a szerelem, a barátság, a család. Semmilyen észérvek.  

Őt őrültség bezárni, elvárni tőle a hétfő reggelt. Nekem ez mindennapos és talán neked is. Őt ez legyengíti és... még dühödtebbé teszi. De... még soha nem láttam olyan éhező, támadásra és tettre kész vadállati ösztöntől csillogó szempárt, mint az övé. Ha felcsillan egy új lehetőség. Ha kiötöl egy új tervet. Ha kicsit aláfűthet a rendszernek. Amikor megkérdeztem tőle merre tart, nem tudott választ adni. Ő sem tudja. De belül érzi, hogy mit kell tennie és hallgat a sugallatokra. Nem érdekli a kockázat, mit nyerhet és mit veszíthet. Nincs mit vesztenie. Ő nem tartozik sehova. Senkihez.

Talán önkényesen, talán nem, de nem tart maga mellett senkit. Ha kell hazudik, hogy hagyják el. Ha muszáj embertelenül viselkedik, hogy elpártoljanak tőle. Tudja milyen a fájdalom. Belé ivódott a szenvedés, amikor olyan emberrel találta magát szemben, aki szerette és akit ő is szeretett, de ez mit sem számított. Talán...ezért becsüli le a szeretet erejét. Ezért fél szeretni. Ezért nincs folytonosság az életében.
Időről időre, -mint a vulkánok- kitör. Hiszen nem tudja elkerülni a hétfő reggeleket, mert kötelességei vannak, amiket elvárnak tőle. Olyan most, mint egy időzített bomba. Megpróbált úgy élni, ahogy nem akar. Ahogyan elvárják tőle, hogy éljen. Ezt tette. Kudarcba fulladt. Minden tőle telhetőt megtett, rááltt egy olyan ösvényre, ami kitaposott, előregyártott, szalagon futó késztermék. Beszerzett egy jól szituált úriembert, saját bejáratú bizalmasa volt, konszolidáltan viselkedett, betervezett napirendje volt. Egyszóval konzervtermék lett, mert ilyen a mindennapi élet és mert ilyenek vagyunk mi emberek: megtermtjük magunknak az átlagot és beérjük azzal, sőt csak azt fogadjuk el. Ő pedig meghalt ebben. Kihúnyt a tűze. Belefáradt a mókuskerékbe. Nem tudott szerelmes lenni, nem lett jó bizalmas, nem tudta betartani a napirendet. Mondjuk úgy, hogy elkúrta azt, amit el kellett kúrnia, mondhatjuk azt, hogy ez egy újabb ostobasága volt és mondhatjuk azt is, hogy nesze neki, majd megtanulja a rendet!

És tényleg?

- El kell mennem. Innen. Ebből. Nem bírom.

- Mert?

- Mert nem működik, érted!? Most érzem, hogy összeomlottt körülöttem minden... most érzem, hogy mennyire nem én voltam. Nem tudom...talán nem tudom, hogyan kell élni. Fogalmam sincs. Nekem itt nem szabad maradnom.

- Tudom. A pasi miatt van?

- Nem. Ő csak egy a sok közül. Akit szintén kicsináltam. És őt is minden nap nézegetnem kell, mert egy helyre teremtett minket a jóisten. Fut utánam. Esélyt kér. Már azt sem tudom mit csináljak vele, hogy értse. Folyton a tekintetébe botlok. Én mondom, nincs még egy, ami annyira sugározza a fájdalmat, mint az övé.

- Szeretném, hogyha sikerülne.

- Mi?

- Ugyan már... azt hiszed nem ismerlek annyira, hogy tudjam, a múltad megőrjít!? Tudom, hogy nem viseled el, hogy a kérdésedre nincs válasz! Azt hiszed engem nem bántasz? Nem akarsz, tistában vagyok vele, tudom, hogy nekem a szeretet nem olyan, mint neked. Tudom, hogy te fájdalmat kaptál a szeretettől és félsz igazán érezni. Tudom, hogy ez az élet, amit most élsz nem a tied és az, ami most vagy, az nem te vagy.

- Mennyi embert hagytam el. Mennyit csaptam be. Mennyit...

- És mennyit tettél boldoggá?!

- Na mennyit... Emlékszel, amikor azt mondtam, ha választ kapok a kérdéseimre, akkor lenyugszom!?

- Aha.

- Hazudtam. Már akkor tudtam a választ. Tudom a választ.

- ?

- Ő meghal. Én itt maradok. És a választ elviszi. Nekem nincs nyugalom. Nem kapom meg tőle, ami nála maradt. A szívem. Ő tolvaj. Kár, hogy nem tudja, milyen csonka kis csökevénnyé tett. Csak baszok, hazudok, lázadok...ő meg éli az életét.

Szimplán csak jó képet akart vágni a dolgokhoz. Nem akarta, hogy lássák a gyengeségét. Majd pont ennyi idősen lesz gyenge, mi!? Pont most? Örülnie kellene annak, hogy végre szabad. Mind ezt mondják neki. Hiszen fiatal, túl korán készült az életét lekötni egy másikkal. Meg amúgy ő úgysem olyan, akit le lehete kötni. Túlságosan bonyodalmas az élete ahhoz, hogy házasságosdit játsszon egy naiv, álmodozó fiúcskával.
Tényleg ketrecben érezte magát az utóbbi időben. Szenvedett a fojtogató közelségtől. Néha azt érezte, hogy abnormálisan viszolyog a tudattól, hogy felelős egy törékeny, állandóan változó, kiszámíthatatlan kapcsolatért. Nem akart még felelős lenni senkiért sem. Nem akart magyarázkodni, hogy mit miért és hogyan tesz. Nem akarta a barátait elhanyagolni. Nem volt hajlandó komromisszumokra. Nem akart visszavenni a tempóból azért, hogy megtartsa a szerelmet. Pedig még sohasem érzett így. Érzett már vágyat és vonzódást. És sok embertől még ma is függ. De ilyen mélységekig mégiscsak az-az álmodozó fiúcska volt képes hatolni. Az a kéz a lelkéig ért, miközben cirógatta a bőrét. Azok a pillantások kicsalták belőle a legféltetteb titkait is. Még ma is borzong, ha belegondol.
- Idefigyelj, ugye nem vagy kibukva, amiatt a kispöcs miatt? Mert, ha igen, akkor nagyon hülye vagy! Értsd meg, hogy nem volt hozzádvaló, ő egy...

- Ne nevezd így!

- Te is ezt ordítottad.

- Mert be voltam kattanva, és szétvetett az ideg, amikor ezt üvöltöztem; akkor szakítottunk. Különben meg te akkor se nevezd így, nekem van hozzá jogom...neked nincs.

- Meggondoltad magad már megint, mi!? Hányadszorra is? 4-5? Ne legyél már ennyire lökött! Nem megy. Ő béna és nem ért semmit. Elveszti a fonalat, amint belenéz a két szép szemedbe... amúgy ez nem is lenne nagy probléma, de jelen helyzetben, ennyi huzavona után már ne is haragudj, de a bámészkodással nem fog megoldódni semmit.
- Ne légy ennyire kibaszottul racionális!

- Ohh... én csak látom, amit látok. Téged vagy megértenek és utána kezdenek el szeretni, vagy semmi, érted!?

- Nem.

- Szóval... például... amikor a legfelszínesebb, nőcis, kikiveldug témát rágjuk öten és te egyszer csak belevágsz csacsogásba egy olyan kérdéssel, hogy tudjuk-e, hogy az esti gyümölcsevés is alkoholfüggőséghez vezethet, akkor nagyon értenem kell téged ahhoz, hogy ne csapjalak fejbe, amiért megszakítottál a borgőzös gyümölcseiddel egy roppant érdekes információáradatot! És mivel én ezt értem, mi még mindig "együtt" vagyunk. Az a pasi viszont pillanatok alatt beléd esett és meg sem akar érteni, csak szeretni akar úgy, ahogy vagy, mert olyan jó és olyan szép, meg olyan okos vagy...issza a szavaidat, mindenben igazat ad. Olyan, mint egy hűséges szolga. Te meg cibálhatod, ahova és amerre akarod. Csakhogy, te nem akarod cibálni, meg nem akarod, hogy egyet értsen veled, hanem azt szeretnéd, ha kicsit ő cibálna és mondjon neked ellent. De nála köd van!

- Te azt akarod mondani, hogy én nem szeretem őt igazán?

- Lehetséges, hogy szereted, de nem ő az igazi. És ezt te is tudod... csak te annyira kurvára vigyázni akarsz az érzéseire, hogy inkább visszamászol hozzá, miután jól elküldted a francba, egy ideig jókislány vagy, aztán újból kitörsz ésatöbbi...

- Nem az ő érzéseire akarok vigyázni. Nem tudok tőle szabadulni.

- Na ja. Ez veled a baj.

- Mi?

- Nem tudsz semminek sem véget vetni. Mindent félben hagysz. Az életedben semminek sincs befejezése.

- Kicsit túlzás ez, nem gondolod?

- Ugyan már?! Mondj egy dolgot vagy egyvalakit, akit te hagytál el! Az olyan dolgok nem tartoznak bele, amikor szinte te beszélted tele a fejét valakinek, hogy hagyjon el téged!

- Általános iskola!?

- Na látod... tele vagy mindenféle félig kész, félbehagyott dologgal!

- Szerinted, ha pár évvel később találkoztam volna vele, akkor menne?

- Akkor igen, ha te, nem te lennél és ő meg, nem ő.

- Most jön az, hogy te megmondtad az elején már, mi!?

- Hidd el, örülnék, ha ilyen rész nem következne be, de...

- De ilyen az élet. Én pedig én maradok. És ő sem lesz más. Aztán... folytsam bele a bánatom most egy fullos paliba, élvezzem az életet, szürcsölgessek teát meg koktélokat és dorbézoljak csajos partikon!?

- Te úgysem fogod ezt tenni.

- Miért vagy ebben ilyen biztos?

- Mert te, te vagy én meg értelek és tudom, hogy milyen vagy. Hazamész irogatsz. Szürcsölsz egy kis Sangriát. Eljutsz arra a szintre, hogy neked ez a pasi mégis kell. Lehordod magad mindenféle hülye picsának. Nagy csalódottságodban leugrasz egy kis kocsmába és felhívsz engem, hogy hordjam magam én is oda... és azt akarod tőlem megkérdezni, hogy jó ötletnek tartom-e, azt, hogy újrajkezdjétek a közös életet, ugye!?

- ...

- Ha azt akarod, hogy mégjobban szenvedjetek, tégy azt, amit a szíved diktál!

- Kabbe. Tudod, hogy ez nem így megy.

- Tudom és ezek szerint te is tudod.

- Szerinted holnap elmenjek vacsizni a...

- Tudom, hogy nehéz. Bár én még nem voltam átkozottul szerelmes, eddig csak a jó szexhez volt szerencsém, de látom rajtad, hogy te az vagy. Megértelek. Viszont, hajlamos vagy ilyenkor elfeledkezni arról, hogy néha meg akartad folytani őt és néha olyan tapló voltál vele, hogy azt még hallgatni is rossz volt.

- Szerinted a Metaxa vagy a Malibu a jobb?

- Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy szex liftben vagy szabadban... mindkettőnek megvan a maga varázsa. Ez megint egy ide nem illő kérdés volt.

- Dehogyisnem. Ide illet.

- Nem.

- Na most akkor iszunk vodkanarncsot vagy nem?

- Mi van?

- Szeretem.

- Tudom.

- Olyan édes.

- Az attól függ.

- Beindulok tőle. Megőrjít. És ihletet ad. Mi lesz, ha nem lesz!? Honnan lesz ihlet?

- Nyugi, lesz. Duplán kérjem?

- Miről beszélsz? Most mondtad, hogy vessek véget a vele való kapcsolatomnak. Intsek pápát szemeknek, kezeknek, szavaknak... és a szívnek!

- Te most...?

- Na jólvan... menjünk aztán kerítsünk elő valami vígasztalószexre alkalmas, abszolúte érzelemcentrikus ugyanakkor jéghideg hímneműt, akitől úgyis öt perc alatt frászt kapok, mert valami olcsó dumával fog előjönni. És, amikor megtudja, hogy írok is, akkor meg össze is fogja magát hugyozni. Mikor lett divat az, hogy nem beszélgetünk szex előtt? Csakúgy szótlanul? Bugyi le, ki-be, aztán kussba lelép mindenki a csatamezőről? Elszoktam ettől baszki. Ijesztő kissé. Én szeretek beszélgetni. Előtte, utána, közben. Végig. Én nem akartam, hogy vége legyen.

- Dehogyisnem akartad.

- Tényleg. Csakhát... tudod az életemben semminek nincs vége. Ő meg nem akarja kimondani.

Az első könyv...nos, nem csak, hogy dühös volt. Köbö egy veszett kutya ámokfutásához tudnám hasonlítani, akit megmartak és bosszúként ő is megmar másokat. Nyulak és Madarak. Egy bódult elméből kippatanó cím. A szabad szárnyalás, és a szentimentális "nyulat fogott" tényszerű megállapításánák fura egyvelege. Első harmatgyenge próbálkozásom, aminél csak én magam voltam gyengébb; műtétek, elvesztett álmok, magány, bezártság eredményeképpen egy kissebb idegösszeroppanással, vagy is inkább egy gyermek lelkének összeomlásával. Jó alaposan kicsorgattam a nyálam 120 oldalnyi tömör mélabúval és önsanyargatással. Eljutottam arra a szintre, hogy átkozottul kibaszott velem az élet, és csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Aki nem tudja feldolgozni, hogy van apja, akinek az élete csak abban merül ki, hogy megdöntse a napi fröccsrekordot, aki önhibájából belesodorta magát az abnormális maximalista életformába, mondván, azzal ha hajszolom magam megoldódik majd minden. Igaz, hogy ebben az ámokfutásban benne volt az-az elképzelés is, hogyha mindenben ott vagyok a topon, akkor mindenki szeretni és imádni fog, meg az apám is visszajön és mindenki kibaszottul boldog lesz, de annyira, hogy örömünkben majd a plafont fogjuk verni a nap huszonnégy órájában. Ki voltam éhezve a szeretetre. Azt akartam, hogy büszke legyen rám a fél a világ. És bumm, beütött a krach vagy hogy is szokták ezt mondani. Az aktuális rajongásom tárgyában-úgy, mint kézilabda-csődöt mondtam. Vagy...a csőd mondta nekem, hogy kislány, ideje ezt befejezni. Be is lett fejezve. Három műtét után, két csavarral, egy sétálásra alkalmas, meg egy egy hobbikra alkalmas lábbal, egy év kényszerpihenő után meg kellett fordítanom magamban a világot. Ez volt az első könyv.

Mindezek után kábé fél évvel, kínzó alkotói válság után ismét tollat ragadtam. Megszületett a Neked is, neki is, nekem is című alkotás fő kérdésével: Miért? Miért van mindig miért!? A könyv megírása olyan volt, mint egy gödör megásása majd betemetése. Felástam a helyet az eltemetendő kínzó gondolatoknak majd szépen körülményesen eltemettem azokat. És úgy hittem ezzel az ügy el van intéze. Nem érdekel az apám, nem hiányzik a sport, tök jól vagyok, nem kellenek nekem emlékek, csak a jelen érdekel.... majd ahogy esik, úgy puffan!

Csak egyetlen apróságot felejtettem el. Nem vagyok képes felejteni. Nem tudok gyűlölni, mert számomra nem létezik ez a szó, egyszerűen nem tudom, hogyan kell valakit gyűlölni. Igenis szeretem az apámat. Még így is. De tudom, hogy szar alak. És mégis. Persze, hogy fáj, mert nem szűnik meg a reményem, várom, hogy kerssen...és, ha nem teszi meg akkor én megyek hozzá, és akkor van az, hogy miért? Miért ilyen az élet, miért ilyen könnyelmű és igazságtalan, miért nem lehet kicsit egyszerűbb? Miért nem tudok semmibe sem beletörődni? Mert könnyebb lenne megbarátkozni azzal, hogy van és él és...és tulajdonképpen ennyi. Könnyebb lenne, ha el tudnám viselni, hogy igenis van, amit le kell zárni, mert egyszer mindennek vége van. Mert ilyen az élet. Csakhogy ezt soha nem fogom elfogadni.

Tényleg nem menne. Mert így lettem az, ami vagyok. Ja, most mondjad azt, hogy klisé szöveg. lehetséges. Ám... mégis igaz. Hogy jó vagyok-e? Nem. Nincs nyugtom. Nem találom a helyem. A miértre vadászom. Ha megtalálom, biztos meg fogok tudni barátkozni a múlttal, az emlékekkel. De addig is... szerteágazó utak sűrűjében csatázom, elbotlom, alul maradok. Akkor fáradtnak érzem magam. És előjön belőlem az apám. Iszom. Cigizek. Napi "nagyonsokszálat". Félredobok mindenféle erkölcsi szabályt, felrúgom mindazt, amiben hiszek. Jön a vodkanarancs és velük együtt a sablonos sablonszövegű sablonfiúk sablondumája:béjbi annyira jó a segged, én úgy szeretem az okos nőket. Erkölcslufi ekkor pukkan, mert ilyen az élet, aminek eszem ágában sincs behódolni, de azért néha lám-lám engem is leterít. Bugyi le. Most legalább érzem, hogy nem vagyok egyedül. Egy év után nehéz elviselni, hogy nincs melletted az, aki szeret. Őt is én küldtem másik irányba. Szerettem. Szeretem. De én lent vagyok, ő meg fent és túl nagy neki ez a vihar, nem érti a katarzisokat. Ma meg fáj a fejem. A másnaposságtól. Sok volt a vodkanarancs. Még ahhoz is, hogy emlékezzek. Fáradt vagyok. De fel kell tápászkodni. Keres az ex, ő, aki olyan még mindig, mint a nagy Ő. Adjak esélyt. Hogy mennyire...mennyire nem tud semmit. Naiv. És olyan tiszta. Ő kér esélyt, amikor én bántam el vele. Nem hagy békén. Ha szeretném, nem tenném ezt vele. Nem érti, hogy tönkretenném.

Én vad vagyok és tombolok. Nincsenek korlátaim. Hol lent, hol fent vagyok. Így nem megy vele. Nem tudok így adni semmit sem. Hiszen, ha elesek, megint jön a vodkanarancs és a sablontörténet. Jönnek a hibáim, a gyengeségeim. Letámad a múlt. Emlékek kelnek életre a jelenben. Elveszek.

"Nincs az-az ember, aki ne tévedne el kicsit a keresztutakban. De nem vesztem el. Csak eltévedtem"

A lány a legkevésbé sem volt tapasztalatlan. Sőt... már túl volt néhány viharos szakításon és bonyolult kapcsolaton, amikor belebotlott abba a tétova lábba, akinek a tulajdonosa abszolúte nem sejtette, hogy kit gáncsolt ki.

Volt dolga vadállatokkal, igazi tesztoszteronbombákkal. Vagyis, csak ilyenekkel volt dolga. Vonzotta őket. Talán, mert ő maga is egy ilyen bomba, csak női karosszériával és a saját maga teremtette bonyodalmakkal, amiket ő szerinte nagyon bírnak a pasik, mégozzá az olyanok, akik mindenféleképpen meg akarják menteni a magaféle szertelen és szeszélyes, veszélyes életet élő nőket. Ezzel csak az a nagy bibi, hogy maguk a védelmező állatok is veszélyes életet élnek és vadak, igazi rosszfiúk. Klári eleinte ezt csípte bennük. Hogy kiköpött tabutémák a legtöbb ésszel rendelkező nő számra. Mert  megbízhatatlanok, kicsapongóak, őrültek, taktikusak, rafináltak, lyukat beszélnek a hasadba, és lehámozzák rólad úgy a bugyidat, hogy észre sem veszed.  Klári értett a nyelvükön és pillanatok alatt betette őket, annak ellenére, hogy tennie kellett volna ezért bármit. Egyszerűen arról van csupán szó, hogy vad és vadász egy igencsak vékonyka, alig érzékelhető határon megértik egymást. Klári azonban egyszerre vad és vadász is. Ha kell ugyanúgy öl, mint a vadász, de ha kell, akkor szívesen el is terül. Ennek eredményeképpen túl van rengeteg anyázáson, vihart idéző balhén, síráson, lapátra rakáson, vad éjszakán, amikben vagy áldozat volt, vagy kegyetlen gyilkos. Sírt ő is, zokogott a más is. Volt, hogy küldött el valakit a francba, volt, hogy őt kívánták egy mediterránabb lakatlan szigetre. Volt tetű és faszfej. Meg volt ő a ribanc. De ott voltak azok a pillanatok, amik miatt függött azoktól az állatoktól. Voltak olyan pofátlanok, hogy társaságban kezdjenek el csiklandozóan pusmogni pimaszságokat a fülébe; sötét zugokban harapdálják a nyakát és tapaszzák be a száját; erősen a falhoz taszítsák és magukra kapják. Voltak olyan kegyetlenek, hogy csak akkkor adjanak, amikor ő már haldoklik az éhségtől. Játszottak vele és ő játszott velük, viharos kapcsolatai nem szóltak másról csak a függésről, a hatalmi harcról... a szexről.
Klári egyetlen tartósabb kapcsolata fél évig tartott, amiből kábé másfél hónapot töltött együtt az állatával, ami igazán nagy szerencse (hogy csak annyit töltöttek együtt), mert így sikerült egymást legyilkolniuk. A cseppet sem heppiend-es lámúr megcsalásokkal, dürohamokkal tűzdelve lépett ki Klári életéből, vagyis, ha helyesn akarok fogalmazni, akkor Klári volt az, aki lépett. Lépett egészen addig a tétóva lábig, amibe belebotlott (amit már említettem). Egyből. És cseppet sem volt boldog attól a gáncsolástól, mert nem volt hozzászokva, hogy olyan láb rúgja őt bokán, ami egyáltalán nem határozott és nem állat, nem pimasz és nem tesztoszteronbomba. Elsőre kissé meg is rémült, mivel a tétova lába tulajdonosa még fel is segítette és még azt is megkérdezte, hogy nem esett-e baja. Persze Klári, mint hivatásos hibbant tyúk és megrögzött tesztoszteronmágnes egyből arra gondolt, hogy ismételten belebotlott egy rafkós rosszfiúba, aki egészen hihetően akarja neki lemozizni, hogy ő aztán más mint a többi.
Klárinak kissé visszataszító volt a jelenség. A pasi. Nem volt lehengerlő dumája, és a favicceitől is a falat tudta volna kaparni. Nem látott benne semmi tüzet. Nem is értette, hogy akkor mi a francért csúsztak be neki. De a tekintete mégis élénk volt. Rideg, de élénk. És helyes, férfias. Pedig fatalabb Klárinál. A fiú egyre több időt akart, egyre többet beszélt, egyre inkább megnyílt és Klári örömére leszokott a favicceiről. Nem közeledett a lány felé, nem akasztotta be a horgot. Csak kíségette, kinyitotta előtte az ajtót, vitte a táskáját, vett neki csokit, bókolt neki... és kihozta az igazi énjét; előcsalta a lányból a gyerekes, szentimentális játszadozást, nézte vele a naplementét, futott vele az esőben. Nem fogta meg a kezét, nem csókolta meg, hanem mesterkéletlenül, ösztönösen a lány lelkét akarta; ismerni, védelmezni kívánta. És Klárinak nem hiányoztak a tesztoszteronbombák, a lépcsőházas tipitapik. Érezte, hogy a tétova gáncsolónál biztonságban van. Udvarias volt. Őszinte. Hűséges. És Klári boldogan lett fegyvertelen, rózsaszín felhőin örömmel lebegett.

Veszélybe került a fiú. Túl ártatlan. Nem bírta a tempót. Klárinak nem kellettek a rosszfiúk, de megmaradt benne a vadság, a zabolátlanság és a fiú gyengeségét pillanatok alatt porrá tudta zúzni. Ketrecben érezte magát. Nem értette, hogy miért lett szerelmes pont egy jófiúba, aki nem a zsánere, nem az este, nem hozzávaló...és akitől mindenben különbözik. Aki hozzáképest patyolattiszta és csak egyszerűen szereti. Úgy ahogy van. Vakon. Klári viszont... nos belőle előjött a természete és képtelen volt visszafogni magát. Provokálta a vitákat. Azt akarta, hogy dühös legyen rá a fiú, tányércsörömpölést akart, kemény ellenkezést a fiú részéről, hogy aztán utána szexeljenek egy jót. De a gáncsoló nem vitázott vele, hagyta, hogy hisztizzen a lány. Mosolygott és puszit nyomott az arcára. És nem értette...hogy mi ezzel a baj. Klári életében először érezte magát tehetetlennek, mert fájt neki a szerelem. Fájt, hogy a szerelem, hiába szerelem, nem elég neki. Fájt, hogy a jót kell bántania, mert a jó rossz neki.

Klári, emlékezett arra a pillanatra, amikor becsúsztak neki. Emlékezett arra a görcsös állapotra, ami a gyomrában uralkodott, amikor megpillantota a fekete és közönyös szemeket. Sejtette, hogy veszélyes, de arra nem számított, hogy a szívére vadászik az a két hideg szempár. Emlékszik, amikor először először megcsókolták egymást a busznál, ami aztán el is ment mellettük, mert elfelejtették befejezni. Élénk képként uralja a tudatát, amikor a fiú azt mondta: szeretlek...nem is...imádlak, és ő csak mosolygott. Nem tudta, hogy ő maga is szerelmes. Nem is akarta elismerni, mert nem érezte magát készen, hogyan egyszerre uralják a szívét, lelkét, tudatát...mindenét. Magának akarta.

Forró kávé. Ők ketten egy asztalnál. Klárinál erős vodkanarancs. Másik kezében cigaretta. Már vagy az ötödik, mióta szótlanul lesik egymást. Ugyanaz a közönyös feket szempár, ugyanaz a pillantás, mint legelőször. Kíséri minden mozdulatát. Olvas a gondolataiban. De miért mondja még mindig neki, hogy szereti?! Ne mondja! Ne tegye vele ezt! Engedje már el az istenért, így tönkre fogja tenni! Hagyja, hogy vége legyen. Ott maradt egyedül a fiú.

Klári, amint kimondta... már bánta. Üvölteni tudott volna a fájdalomtól. Nem azért, mert nem volt elég a szerelem. Nem azért, mert kevés volt neki a fiú. Egyszerűen gyenge volt hinni a szerelemben. Félt attól, hogy mindenét oda kell adnia.
Nem ment haza. Belerohant egy tesztoszteronbombába, aki vonzotta őt, mint a másgnes. Ránézett és hiányoztak neki azok a rejtélyes, fekete szemek.

A fiú már várt rá...